Előzmények az életemből
Többször említettem már, hogy a tánc kisgyerekkorom óta része az életemnek.
Több tánciskolában, táncos közösségben megfordultam már.
Ismerősök által betekintést nyertem olyan tánciskolákba is, ahova én személy szerint nem jártam.
Megéltem azt, hogy egy-egy társam kilépett a tánccsoportból, ahová együtt jártunk.
Megéltem, hogy jöttek újak. Aztán megéltem, hogy én léptem ki. Aztán én voltam az új máshol. És így tovább.

Mire egyszer csak én alapítottam tánciskolát, és ezt az egész folyamatot más szemszögből látom.

Tánctanári szemmel

Az elején minden szép és jó, mert még most alakultunk, nincs kinek kilépnie, csak jönnek az emberek. Megy az oktatás, mindenki vidám, ismerkednek az emberek egymással.
Aztán jönnek az egyéni problémák.
Az egyiknek túl könnyű a tánc, a másiknak túl nehéz. A harmadik egyáltalán nem erre számított.
Van aki rájön, hogy nem neki való, van aki sosem jön rá, hogy nem neki való.
Kialakulnak barátságok, klikkek is akár. Van, akivel mindenki barátkozni akar, van, akivel senki.
Minden szociális csoportban megtörténnek ezek a (nevezzük) játszmáknak.

Van, aki fejlődni akar, van, aki csak a társaság miatt jár be. Ez az alap helyzet.

És akkor evezzünk kényesebb vizekre
A nagyobbak, akiket nem a szülő íratott be, és a felnőttek, ők maguktól jönnek, vagy maguktól nem jönnek órára.
A gyermekeknek viszont, ahol még a szülő is belép a képbe, nem mindig ilyen egyszerű a táncos élet.
Sok gyermeket azért íratnak be a szüleik táncra, mert a gyermek „amint zenét hall, azonnal mozogni kezd”. Ez a legeslegkedvezőbb eset, ez mindenkinek jó, és szinte csak jó kimenetele lehet a közös történetnek.
 

Sokakat viszont azért hoznak el táncra, hogy „mozogjon valamit”.
A gyerek nem ellenkezik, viszont látványosan nem is ugrik ki a bőréből, ha táncra kell jönni.
-Idővel megszereti. - mondja a szülő, ami van, amikor tényleg úgy történik, de az esetek többségében nem.

Általában nem szereti meg a gyerek, és csak túléli hétről-hétre a táncórákat.
(Erre most én nem térnék ki, hogy ez ránk, tánctanárokra milyen nehézségeket ró, ha egy 10 fős csoportból 8 él-hal a táncért, 2 pedig pont tesz rá magasról, és közben egy versenyre készülünk éppen. Bár ezután lehet, hogy van, aki el tudja képzelni.)
Aztán egyszer csak kapok egy üzenetet, azzal a szöveggel, hogy a gyerek MÁR nem akar járni.
MÁÁÁÁR? A gyerek eddig sem akart, mindegy….nem vitázom.

Menjünk tovább, mert itt még nincs vége
Van, amikor a gyerek majd megőrül, hogy végre táncra járhasson. A szülő be is adja a derekát.
Telnek a hónapok, a gyerek rohamosan fejlődik, a szülő is egyre jobban érzi magát a közösségben, hiszen a versenyeken,
csapatépítőkön találkozik a többi szülővel, és barátokra lel.
A gyermek egyre sikeresebb, már talán szólója is van, mire történik valami rejtelmes dolog, és hírtelen kiszállnak.
Könnyes búcsút veszünk egymástól, és mindenki megy a saját útján.
A csoportos koreográfiát átalakítjuk, elfogadjuk a távozást.
Pár hét múlva jön egy üzenet, hogy szeretnének visszatérni.
A válaszom: nem.

Másik sztori
Felnőtt csoport, laza, könnyed táncórák minden héten.
A táncos, aki eddig minden héten jelen volt, elkezd elmaradozni.
Egyszer boka, egyszer derék fájdalomra, máskor megfázásra, utazásra, időjárásra hivatkozva.
Aztán már a magyarázkodások is elmaradnak.
Háttérből hallom ez a baja a táncokkal, az a baja az emberekkel.
Hat hónap múlva jön a telefonhívás: visszamehetek a csoportba?
A válaszom: nem.

Számít az eltelt idő
Neki nem számít, de nekünk igen, akik táncoltak addig is amíg ő szünetelt.
Kettő-három-hat hónap múlva a csapat, ahonnan ő kiszállt, már annyit fejlődött, hogy az, aki visszajönne
nem is ugyanabba a csapatba térne vissza mint ahonnan elment.
Hogyan pótoltassam be vele az elmaradt tananyagot?
Hajlandó kifizetni az elmúlt hónapok díját külön órára, vagy elvárja, hogy egy-két táncórán tanítsak meg mindent, amiről lemaradt?
És a többiek ezt türelmesen nézzék is végig ugye?
Minden bizonnyal így történne. Nem gondolnak ebbe bele. Tudom, azért írom le.

Meglepődnek a válaszomon
Annyira gonosz lennék, hogy a szabályzatunkban szerepel egy olyan rész, ami arról szól, hogy a kilépés végleges?
Úgy érzem, hogy aki hónapokig, vagy évekig jár hozzám hétről-hétre, és megtapasztalja,
hogy nálam egy táncos milyen bánásmódban részesül, az nehezen mondja ki, hogy vége.

Sajnos az esetek többségében az elválás nem gördülékeny.
Pedig én tisztában vagyok vele, hogy egyszer mindennek vége van. Emberek jönnek és mennek az életünkben. Ez így van rendjén.

Nem értem miért olyan nehéz megmondani kerek perec, hogy „szia, sajnos nem tudok/nem akarok többet járni”.
Ja, és ezt szóban, ha már te évekig tanítottad, szeretted őt.
Nem írásban, két mondatban, meg talán egy sírós emojival megtoldva.

Tudom, az emberek nem akarják megbántani a másikat. Ezért cserébe inkább hetekig, hónapokig hitegetnek, és hátráltatnak a munkádban.
Ez így tényleg jobb? Nem, képzeljétek el: rosszabb.

Vannak kivételek
Itt szeretném megjegyezni, hogy volt már sok „szép elválásunk” is a tánciskola fennállása óta.
Vannak, akik ezt normálisan tudják kezelni. Rossz, mert általában ilyenkor sírunk.
De legalább szívesen gondolunk vissza egymásra.

Természetesen, mint mindig, vannak kivételek. Sok táncosnak, akinek esze ágában nincs kilépni, mégis egyszer csak megváltozik az élete,
például más városba kell költöznie, egyetemre megy és nem jó az időpont, a szülei munka miatt nem tudják hordani táncra.
Sőt, van, aki nyíltan kijelenti, hogy kipróbálnának mást.
Többüknek ilyen esetben nyitva áll a lehetőség visszatérni, de tudatosítom bennük, hogy nem biztos,
hogy ugyanabba a csoportba tudom őket fogadni. Szerintem ez így korrekt mindenki részéről.

Az oldal teljes tartama szerzői jogvédelem alatt áll,

a tartalmak elektronikus vagy nyomtatott formában való utánközlése csak a szerző,

Viski Anita engedélyével lehetséges.