Sokunkban már születésünk óta benne vannak bizonyos képességek. De sok mindent nem tudunk, amit meg kell tanulnunk. Járni, beszélni, írni, olvasni. Ezekkel kezdi mindenki. Az iskolás évek alatt sokféle tantárgyat tanulunk, amivel próbálják csiszolni a bennünk rejlő tudást.

És itt álljunk meg egy kicsit
Nem hiába írtam úgy, hogy bennünk rejlő tudás. Mert mindenkiben ott van a lehetőség, hogy egy-egy területet úgymond kiélezzen magán.
Van akinek ez kevesebb, van akinek ez több időbe telik, de el lehet jutni minden területen a nulláról (vagy a mínuszról) a profi szintre.

Az önbizalomhiányosok országa
Minden napunkat úgy töltjük, hogy egy nap több ezerszer hasonlítjuk össze magunkat másokkal, különböző szempontok szerint. Ezeket sokszor észre sem vesszük. És ezekből az összehasonlításokból az esetek döntő többségében mi kerülünk ki vesztesként.
Szituáció: Elmész egy szép ház/autó mellett az utcán, és ezt gondolod: „Á, nekem ilyen sosem lesz”, ahelyett, hogy „hogyan tudnám elérni, hogy nekem is legyen egyszer egy ilyenem”
Vagy látsz egy szép hajú lányt/jól öltözött fiút, és ezt gondolod: „de szép a haja/milyen jól néz ki, én meg milyen slampos vagyok”. Ahelyett, hogy „vajon milyen sampont használ? ki a fodrásza?/hol lehet beszerezni egy ilyen jó cuccot?”
Ezek nem is tűnnek nagy dolgoknak, pedig a két gondolat két különböző lelki folyamatot indít el bennünk.

Az első gondolatmenet (és ha sok van belőle annál inkább) azt hiteti el velünk, hogy bénák, csúnyák, semmirekellők, slamposak, buták vagyunk.
Míg a másik út azt tárja elénk, hogy mi is lehetünk olyanok, mint ami a másik emberben tetszik, csak MÉG hiányzik hozzá valami. Ez lehet információ, pénz, ismeretség, stb. Az első depresszív viselkedést szül, a második kíváncsiságot és érdeklődést.

És most vissza a ritmusérzékhez
Egyszer egy tanár, vagy rokon azt mondta neked, hogy „jaj fiam, neked aztán nincs ritmusérzéked”, és te innentől ezt el is hitted, elfogadtad. Elkönyvelted, hogy ez már aztán örökre így marad, nincs mit tenni, elvesztél ritmusügyileg. És akárhányszor elmondod ezt, annál jobban el is hiszed, és jönnek is a szituk, amiben ügyesen be is bizonyítod magadnak. A koncerten mellé tapsolsz, a lakodalomban/buliban nem mész táncolni, mert hát ugye neked megvan a felmentésed, megmondta Kati néni az iskolában, hogy nincs ritmusérzéked, kész.

Ezzel csak annyi a baj, hogy vannak elkerülhetetlen szituk, amikor mégis meg kell mozdulni. Ennek a gondolatára ilyenkor már elkezd annak az embernek a lába remegni, aki ügyesen elhitette magával, hogy neki nincs ritmusérzéke.

Vagy a másik véglet, amikor már nem is megy sehova, ahol zenés-táncos mulatság van, mert unja nézni a barátait, akik táncolnak, és jól érzik magukat, és ő meg az asztalra meg a táskákra vigyáz, mert hát ugye úgyse táncol.

Pedig, és akkor lehúzom a leplet a nagy igazságról, a ritmusérzék tanulható. Vannak erre kifejezett gyakorlatok, feladatok, amiket zene-és tánciskolákban nagy sikerrel alkalmaznak.

Én is találkoztam már sok olyan táncossal, aki annak ellenére, hogy nem volt ritmusérzéke mégis csatlakozott hozzánk, és csodák csodájára egytől-egyig megtanultak zenére táncolni.

Szóval, ha Te is ilyen problémával küzdesz, tudd, hogy van remény.
Akár csapatban, akár magánórán de van lehetőséged elsajátítatni ezt a képességet.
Viszont az első lépést neked kell megtenned…

Az oldal teljes tartama szerzői jogvédelem alatt áll,

a tartalmak elektronikus vagy nyomtatott formában való utánközlése csak a szerző,

Viski Anita engedélyével lehetséges.