Ha valaki belefog valamibe, akár kicsi, akár nagy dologba, azzal tisztában kell lennünk előre, hogy a végkimenetel kétféle lehet: siker vagy kudarc. Az sem mindegy, hogy ezeket hogyan éljük meg, hogyan dolgozzuk fel.
Valahol mindannyian a sikerre vágyunk
Arra, hogy a nevünket meghallva mások elismeréssel teli bólogatással reagáljanak, „á, tudom ki az , ő egy nagyon értékes ember”
Kevesen tudják, hogy a sikernek is és a bukásnak is mint mindennek vannak előnyei, és bizony árnyoldalai is.
Semmi sem fekete vagy fehér, mindent, ami velünk történik, kétféle megvilágításban is megvizsgálhatunk.
A siker előnyeiről nem igazán kell beszélnem
Tudjuk/sejtjük milyen érzés, amikor a befektetett munka, idő, erő meghozza a várt eredményt.
A siker nagyságáról majd egy külön posztban beszélünk.
A sikernek viszont van egy rossz tulajdonsága is
Nagyon hamar az ember fejébe tud szállni, ha nem vigyázunk. Azzal nincs semmi baj, ha minden egyes sikerünk után épül egy kicsit az önbizalmunk, (persze egészséges mértékben), hanem inkább azzal, ha valaki egyszer valamit jól megcsinál, meg is kapja érte a jutalmát, és onnantól úgy tesz, mintha nála nem lehetne jobb senki, és „ő már mindent letett az asztalra, na most csinálja utána bárki ha meri”.
Az ilyen emberekből két dolog hiányzik: a szerénység és az alázat, na meg még egy plusz amit majdnem elfelejtettem, az intelligencia.
A szerénységben nem hiába van benne az az önálló szó is, hogy „erény”
Hiszen hiába sikeres valaki, ha egykettőre nagyképű lesz tőle. Ez az emberek többségének nem lesz színpatikus.
Alázatra azért van szükségünk, hogy megőrizzük a szeretetünket azzal a dologgal kapcsolatban, amiben olykor sikeresek, olykor sikertelenek vagyunk. Amit csinálunk, azt szívből csináljuk, az eredménytől függetlenül.
Könnyű megszeretni azt a dolgot, amiben azonnal, gyorsan sikeresek lehetünk, és nagyon nehéz kitartani amellett, ami nem feltétlenül hoz hamar kimagasló eredményt.
Az intelligencia hiánya azért veszélyes, mert saját maga ellen dolgozik a delikvens
Mindig mindenben lesz jobb, gyorsabb, ügyesebb, színesebb, szagosabb, mint a jelenlegi.
A siker mindig csak pillanatnyi, egy visszajelzés a jelenlegi állapotról/teljesítményről.
Arról ,hogy jó úton haladunk, és, hogy most, ebben a pillanatban valamiben (és nem mindenben) valamivel jobbak vagyunk, mint mások.
De ha ezt meg szeretnénk őrizni, akkor tilos hátradőlni, mert holnap ez már lehet nem lesz érvényes.
A kudarc az egy hatalmas mumus mindenkinek
Félünk a leégéstől, attól, hogy nevetségessé válunk, megjegyzik a nevünket/arcunkat és hozzátársítják egy életre ahhoz a kínos bukáshoz.
Elnézést, de nem tudom megállni, hogy ne térjek ki egy mondat erejéig azokra, akik a kudarctól rettegve inkább egész életükben bele sem fognak semmibe, ami esetleg nyilvános lebőgéshez vezethet. Ezzel csak annyi a baj, hogy ugyanazzal a döntéssel a sikertől is egy pillanat alatt elzárják magukat és ez így egy sivár,szürke, unalmas életet eredményez.
És most vissza az eredeti témához.
Szóval a kudarcról megvan az általános negatív véleménye mindenkinek
Arról viszont keveset beszélünk, hogy milyen hatással van egy-egy sikertelen dolog az emberi lélekre.
Sokak ha el is jutnak az első megmérettetésig, ami mondjuk kudarccal végződik, feladják és nem küzdenek tovább.
Másokat viszont küzdelemre, alázatra, kitartásra tanít a sikertelenség. Arra, hogy kísérletezzünk, hogy ha így nem sikerült, akkor találjuk meg a módját, hogy hogyan fog. A kudarc fejlődésre ösztönöz.
Hogyan kezeljük mi az All-Round Force-nál ezeket a helyzeteket?
Amikor versenyezni megyünk, sokan vagyunk és több táncot is viszünk.
Vannak szólók, duók, és csoportos koreográfiáink. Mindenki küzd magáért, és a társaiért is.
Az eredményhirdetésnél vegyes eredmények szoktak születni, hiszen több korcsoportban, több stílusban, és több kategóriában versenyzünk.
Ilyenkor vannak olyan produkciók, amelyek elérik a várt sikert, vannak, amelyek kevésbé jól teljesítenek. Ott rögtön reagálunk rá a lehetőségeinkhez mérten, a sikert tapssal és sikítással, a kevésbé jó eredményt öleléssel, vigasztaló szavakkal nyugtázzuk.
Az igazi értékelés a verseny utáni héten zajlik, amikor nyugodt körülmények között, már az élményeket átértékelve újra találkozunk a táncórán.
Van, amikor felvételről vissza is nézzük a produkciókat és úgy értékeljük.
Ilyenkor minden táncosnak lehetősége van elmesélni, hogyan érezte magát, milyen élményekkel gazdagodott, és, hogy az eredményével és a saját teljesítményével mennyire van megelégedve.
Én is értékelek minden táncot és tánconként/táncosonként átbeszéljük ki milyen munkát végzett
Nekem táncoktatóként viszont látnom kell a nagy egészet is, pl. hogy az adott versenyen összességében hogyan teljesített a tánciskola, fejlődtünk e az elmúlt megmérettetés óta, jó e az irány amerre tartunk, hiszen ez az én munkám eredményességét jelzi vissza.
Így vannak olyan versenyek, amelyeket sikeresnek, és vannak olyanok, amelyeket összességében sikertelennek titulálok a befektetett munka és az eredmények viszonylatában.
Nem szoktam kiabálni senkivel, és nem bántok senkit az eredmények, vagy az esetleges hibák miatt.
Pont ellenkezőleg, még nekem kell rászólnom sokszor a táncosaimra, ne marcangolják annyira magukat, ha valamit elrontottak, vagy nem úgy sikerült, ahogy szerették volna.
Volt már egy nagyon rosszul sikerült versenyünk, ahol bevallom nagyon magam alatt voltam
Nem tudtam mit fogok nekik mondani, ha legközelebb találkozunk, mert rengeteget készültünk, és sajnos a vártnál nagyon alul értékeltek bennünket. Éreztem, hogy a „részvétel a fontos” szöveg nem lesz őszinte a számból.
Mire legközelebb találkoztunk meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy a táncosaim sokkal gyorsabban, és sokkal okosabban dolgozták fel azt a versenyt mint én. Még ők vigasztaltak engem. Itt a közösség ereje sokat számított, és együtt hamar túltettük magunkat a negatív élményen.
Bár azt a versenyt még ma is emlegetjük, de mostmár a vicces oldaláról fogjuk meg a dolgot.
Volt olyan versenyünk, ahol az esélytelenek nyugalmával vettünk részt
Tudtuk, hogy nem fordítottunk annyi energiát a felkészülésbe amennyit kellett volna, ezért nem is vártunk nagy eredményt.
Ennek ellenére különdíjjal tértünk haza, amin mi lepődtünk meg a legjobban, de természetesen örültünk neki.
Volt olyan versenyünk, ahova egyetlen egy táncot, az akkori általunk legerősebbnek gondolt táncunkat vittük
Beneveztünk a legerősebb profi felnőtt kategóriába, és az ország akkori 5 legkeményebb csapata ellen álltunk ki.
A verseny végén ott vigyorogtunk boldogan az utolsó helyen, mert az egyik legnagyobb magyar példaképünkkel versenyezhettünk egy színpadon.
Az olyan versenyek után, ahol normál esetben nagy a szórás az eredmények között, ott külön szoktuk értékelni a produkciókat, és a kevésbé jól sikerült táncoknál rá tudunk mi is világítani a hiányosságokra, és ez hajt minket tovább. Ha gyengébb lesz valamelyik produkciónk akkor a legnagyobb vigasznak az számít, amikor azt mondom a táncosaimnak, hogy egy olyan versenyen kaptuk ezt az eredményt, amit sok ezren meg sem próbálnak, és el sem jutnak idáig.
Ahol viszont kiugró eredmények, aranyérmek, esetleg különdíjak születnek, akkor kicsit ünneplünk, aztán rögtön megbeszéljük, hogy mi volt a produkció erőssége, amit esetleg a többi táncba is tudunk hasznosítani a jövőben, aztán megyünk tovább, majdnem mintha mi sem történt volna.
Mindig tudatosítanunk kell magunkban és másokban, hogy minden jó és minden rossz is csak pillanatnyi. Az a lényeg, hogy mi méltósággal viseljük a sikert is és a kudarcot is, mert mindkettőre reagálhatunk akár rosszul, de ugyanakkor lehetőségünk van mindkettőből építkezni.
„Ne félj a kudarctól. – Nem a kudarc bűn, hanem az alacsony elvárás. Nagy próbálkozásoknál elbukni is dicsőséges.” Bruce Lee
Neked mi volt a legnagyobb sikered, és hogyan kezelted?
Vagy mi volt legnagyobb bukásod, és hogyan sikerült átvészelni?
Ha szívesen megosztanád velem, írd ide kommentbe!
Tetszett a bejegyzés? Szólj hozzá! (e-mail cím nem kötelező)
Az oldal teljes tartama szerzői jogvédelem alatt áll,
a tartalmak elektronikus vagy nyomtatott formában való utánközlése csak a szerző,
Viski Anita engedélyével lehetséges.